Jellemzően ha azt a kifejezést halljuk történelmünk kapcsán, hogy kormányzó, akkor Horthy Miklós, illetve a korábbi időkből Hunyadi János és Kossuth Lajos jut eszünkbe. Ám volt még három másik kormányzónk is, akik talán kevéssé ismertek.

Szilágyi Mihály

Szilágyi Mihály, hazánk történelmének második kormányzója Hunyadi János feleségének testvéreként a XV. századi Magyarország legfelső rétegéhez tartozott. Születési ideje bizonytalan, de a legtöbb szakértő az 1400-as évet valószínűsíti. Régi nemesi család sarja volt, apja, Szilágyi László, macsói bánként a Magyar Királyság egyik zászlósurának számított. Szilágyi Mihályt harcosnak és hadvezérnek nevelték. Sógorával együtt harcolt a török ellen, ott volt Hunyadi János oldalán a várnai és a második rigómezei csatában is. Később, 1456-ban Nándorfehérvár kapitánya lett, majd a vár megvédését követően az erődítmény újjáépítését irányította. Alig két évvel, a nándorfehérvári diadalt követően, 1458 januárjában a Magyar Királyság kormányzója lett, mégpedig egy politikai alku nyomán.

Az alku – mely Szegeden Garai László nádor jelenlétében született - arról szólt, hogy Szilágyi minden katonai erejével és tekintélyével segíti a 15 éves Mátyás trónra kerülését, aminek fejében öt esztendőre birtokolhatja a kormányzói tisztséget. Ám később a helyzet másként alakult: Szilágyi Mihály öt év helyett csak kilenc hónapig lehetett kormányzó. Unokaöccsének Mátyásnak 1458 január 24 –i királlyá választása után, viszonyuk megromlott.

Alig fél évvel Mátyás hatalomra kerülése után, Szilágyi már király-ellenes összeesküvést szőtt, mégpedig a Garaiakkal. Ám az árulás kiderült, és Mátyás 1458 októberében elfogatta nagybátyját. Az idősödő korábbi kormányzó 10 hónapot ült Világos várában, mire parasztjai kiszabadították (az őrséget elcsalva). Egy évvel később Mátyás megbocsátott Szilágyinak és rábízta az erdélyi valamint délvidéki seregek török elleni harcainak irányítását. A bizonyításra kész főúr 1460 tavaszán hadjáratot indított Szerbiába. A támadás azonban kudarcba fulladt: egy kisebb ütközetben az oszmánok fogságba ejtették Szilágyit és Konstantinápolyba hurcolták. Történelmünk második kormányzója 1460-ban hunyt el a török nagyvárosban.

Lodovico Gritti

A Magyar történelem harmadik kormányzója nem volt magyar származású. Apja Velence diplomatájaként Konstantinápolyban élt, ahol törvénytelen kapcsolatot létesített egy helyi nővel (kinek kiléte máig ismeretlen) Az élettársi viszonyból 1480-ban született meg Lodovico Gritti, Konstantinápoly városában. A félig olasz, félig török ifjú Velencében tanult, de karriert ő is Törökországban csinált. Miközben apja elnyerte a velencei dózse címet, Lodovico óriási vagyont szerzett - főleg ékszerkereskedésből - és a szultán bizalmasa lett. A törököknél kibontakozó karrierjét az Oszmán Birodalom nagyvezírével, Pargali Ibrahim pasával (hadsereg-parancsnokával) kialakult szoros barátsága is segítette. 1527-ben Gritti győzte meg Szulejmánt arról, hogy fogadja el Szapolyai Jánost hűbéresének és őt küldje Magyarországra János király mellé kormányzónak. Az itáliai származású török diplomata 1529-ben érkezett Budára, és 1531-től kapta meg a kormányzói tisztséget, amit 3 éven keresztül viselt. Gritti mindvégig a török érdekeket képviselte Szapolyai udvarában, a szultánnak dolgozva. Közben a magyar nemesség Gritti ellen fordult, mert sérelmezték, hogy az olasz főúr birtokokat és tisztségeket halmoz Magyarországon, miközben törvénytelenül viseli a kormányzó címet. A korabeli jogszabályok szerint ugyanis az országnak csak akkor lehetett kormányzója, ha a király kiskorúként nem uralkodhatott. Végül Czibak Imre megöléséért (aki szervezkedni kezdett ellene) az erdélyi nemesek megostromolták Medgyesen lévő várát, majd 1534-ben Szapolyai tudtával és engedélyével lefejezték.

Johann Caspar Ampringen

A XVII. századi Magyarországon született bajor nemes fiatalon lett a Német Lovagrend tagja, majd 1664-ben nagymestere. Tevékenyen részt vett a török elleni harcokban és jelen volt az 1664-es szentgotthárdi csatában is. Élvezte a bécsi udvar bizalmát, mely főleg akkor lett nyilvánvaló, mikor a vasvári osztrák-török békét sérelmező magyar főurak Wesselényi Ferenc nádor vezetésével összeesküvést szerveztek a császár ellen. Az összeesküvés kiderült, a vezetőket megbüntették és a megtorlást Ampringen báróra bízták.

A frissen kormányzóvá előléptetett báró egy nyolc fős guberniumot hozott létre négy osztrák és négy magyar tanácsossal. (magyar tagok: Szelepcsényi György esztergomi érsek, Forgách Ádám országbíró, Majthényi János királyi személynök és Kollonich Lipót kamaraelnök.) A kormányzóság kemény vallásüldözésbe kezdett, miközben egymást érték a kivégzések, vagyonelkobzások és a Wesselényi-összeesküvéshez bármilyen módon is kötődő nemesek üldöztetése. Nem volt ritka a tömeges kivégzés sem, például  Friedrich Cob von Neuding császári ezredes 1677-ben a kassai főtéren hatvankét magyar nemest végeztetett ki. Eközben a pozsonyi vésztörvényszék a protestáns lelkészeket üldözte, és több tucat esetben az összeesküvés támogatásának ürügyén ítélte őket gályarabságra. Ampringen kormányzóságának hat esztendeje, 1673 és 1679 között csak szenvedést hozott hazánkra és jelentős mértékben hozzájárult a Thököly-féle osztrák ellenes kuruc mozgalom kibontakozásához. Thököly Imre seregei végül meghátrálásra kényszerítették az udvart, mely Ampringen menesztése után, 1681-ben visszaállította az ország jogait.